Küldtem egy képeslapot Luccaból a volt főnökömnek, amiben kedvesen megköszöntem a pénzt és az időt, amiből az utazás összejöhetett. Remélem, értékeli majd!
A főnököm a tárgyalóban hagyta az aktatáskáját, utána vittem az irodába, a folyosón kinevettek, azt mondták, úgy nézek ki, mint egy karikatúra.
“Drága Jonsikácska, puszillak szívem!”
A nő, akivel még sosem találkoztam, mindennap, gondolom mindenkivel.
Gondolhatjátok, hogy anyádat pusziljad kifakadás előtt csapom le a telefont.
Arra jöttem rá a téliszünet alatt, hogy ennél a cégnél senki nem ért ahhoz, amit csinál.
Hiába pihentem sokat, volt konkrétan három nap, amikor ki sem mozdultam a lakásból és nem szóltam emberhez, ma mégis évszázados fáradtságot érzek, ha a munkámra gondolok.
Télen nagyon meleg van, nyáron nagyon hideg van. Az irodában. Levettem már mindent, amit nem szégyelltem.
A dolgozói elégedetlenség megoldására azt eszelték ki, hogy ezentúl tavasszal töltjük ki a kérdőíveket, hiszen akkor kisebb a hajtás, és amúgy is tavasz van, tehát jobb eredmények fognak születni. Probléma megoldva, pipa.
Sajnálom a szopótraktort. Rájöttem, hogy nekem is vissza kell ülnöm és felszántani a szopóföldeket a tegnapi melóval.
“
| — | Szemelvény Varez leveléből |
Nem elég hogy menstruálok, annyira aranyos vagyok, másrészt annyira kommunista, hogy nem bírtam nézni, ahogy az izzadtságszagú bácsi egyedül talicskázik fel 700 könyvet, a felét bevállaltam, nem bírtam kitolni a liftből, leborult a fele a gecibe, a lift 10 percig sípolt, én szerencsétlenkedtem, két férfi munkatársam is mosolyogva elment mellettem, faszomat az emancipációba!
